|
Iskolánk alapító igazgatóját,
dr. Bibó Istvánt
köszöntjük 70. születésnapja alkalmából
Szép múlt vár ránk
Ötvös Zoltán- Thomann Mónika
Ifjabb Bibó Istvánt, Bibó Pistát szűk két évtizede ismerem. Munkahelyi főnökömnél mindig több volt. 1992-től részévé váltam egy olyan iskolai közegnek a Baár-Madasban, amelyben érdemes volt – és értelmét láttam – rengeteg energiával jelen lenni, bevonódni, ráhangolódni. Izgalmas volt, a diákokkal és a kollégákkal együtt csinálni valami jót, újat, jövőbe mutatót. Hittel és örömmel vetettem bele magam a nagy lehetőségbe, hogy fiatal, képmutatás nélküli, keresztyén elkötelezettségű értelmiségiként létezzünk/zek, gondolkodjunk/jak, tanítsunk/sak, alkossunk/sak. Szabadságot és bátorítást adott ehhez a bibói iskolavezetés.
Barátomnak tartom Pistát. Ő nem bizalmas jóbarátom, hanem olyan személy, aki meghatározó élménye az életemnek. Hitelesen képvisel valami – nem tudom jobban mondani – finom jóságot, intellektust, szelíd erőt, ami hat a világban. Ránk biztosan hatott. Tulajdonképpen büszke voltam, hogy az igazgatóként ellene fordulók „Bibó-bébik”-ként neveztek meg minket. Azokat a fiatal kollégákat, akiket Pista ezekben az években maga mellé, de leginkább egy ügy mellé állított. Már régóta nem akarom címkézni ezt az ügyet. 15 évvel ezelőtt azt mondtam, hogy a modern kornak is megfelelő, nyitott gondolkodású és Jézus Krisztust nemcsak kirakatban feltüntető, őt hitelesen képviselő egyúttal tudományokat magas szinten oktató, tehetségeket kibontakoztató iskolát akartunk, akarunk. Ahol pedagógusként őszintén érdekel, mi van a diákok fejében, érzéseiben, milyen az ő világuk; és nem idealizált, bevetített vallásos világképet, idegen dogmákat akarunk rájuk kényszeríteni. Fiatalos lelkesedéssel úgy éltem meg, hogy egy nyitottabb, autonóm, szabadon gondolkodó, töprengő keresztyén (és humanista) közösségért és annak emblematikus alakjáért kiálltunk, kiálltam 1995-ben. Nagyon fájt, de ugyanakkor büszkeséggel töltött el, hogy emiatt távoznunk, távoznom kellett az iskolából. Az akkor hatalomba kerülőknek, győzteseknek is hamar kitelt az idejük, nekik is menniük kellett. És mindenki vesztett azzal, hogy az amúgy szűk református értelmiség saját magát tizedelte. Elvakultnak, fafejűnek és ostobán vallásosnak tartottam azokat a – kisszámban, de az iskolán belül is jelenlévő – kollégákat és szülőket, akik vélt és valós sérelmeikkel, félreértett és félreértelmezett híreikkel az akkori egyházvezetésnél megértésre találtak. Pista egyre ingerültebb ellenfelei magukról gondolták azt, hogy -a fiatalok felé is- ők képviselik hitelesen Krisztust, a kálvinista magyar egyházat és a nemzeti identitást. Tragikusan nem értettük meg egymást, nem is érthettük meg, mert más “ontológiája” volt a világainknak.
Két dolog azóta is komoly útravalóként maradt meg bennem. Az egyik, hogy álságos módon szabadultak meg Istvántól, nem arra hivatkoztak, ami igazából a bajuk volt. Hanem a “lex Bibóra”, aminek az életrehívását még a legelvakultabb ellenzői is bevallottan színjátéknak tartottak. A másik, hogy az édesapjának műveltségét, ethoszát (erkölcsi magatartásmintáját és jellemét) mennyire érezni rajta is. Egy iskolateremtő, korszakos gondolkodó fia, aki az atyai intellektuális és emberi útravalót továbbvitte, továbbadta. Ő két valódi iskolát hozott létre, kiállt és kiáll egy nagyon jó ügyért. A Sylvester János Protestáns Gimnázium nevelési programjában nagyon pontos és jó megfogalmazást kapott ez az ügy.
Ebből szeretnék idézni.
„Ebben a rendszerváltás utáni és ezredfordulói helyzetben, amelyben a megoldásra sehol sem kínálkoznak kipróbált és bevált receptek, megnőtt az egyes ember helytállásának, eligazodni-tudásának és személyes – elsősorban lelki-szellemi – teherbírásának jelentősége; és Magyarország ezen a területen mutatja talán a legrosszabb képet. De éppen ezért megnőtt a nevelés és közösségépítés jelentősége is, amelyet iskolánk centrális fontosságú feladatnak tekint. Ezért célja segítséget nyújtani a fiataloknak abban, hogy eligazodjanak saját életük, nemzetük és a világ alapvető kérdéseiben, s e hazában találják meg feladatukat, a tisztesség, felelősség és a szolgálat útján járva…
…A Sylvester János Protestáns Gimnázium felállításával és működtetésével a Protestáns Gimnázium Egyesület célja tehát az, hogy a fent vázolt helyzetben segítséget adjon az életbe induló fiataloknak. De a lelki-szellemi állóképesség nem jön létre tananyagok puszta elsajátításával, a személyes teherbírás nem fejlődik értelmetlen vagy irreális terhelés alatt; és a legjobb bizonyítványok, vizsga- és versenyeredmények birtokában sem biztos, hogy a „sikeres” fiatal eligazodik az őt körülvevő világ kérdéseiben. Ezért abban az életsegítségben, melyet iskolánk adni akar, a keresztyén hitnek nem csupán értékrend-meghatározó szerepe van. Azt szeretnénk elérni, hogy diákjaink számára a személyesen megélt hit személyes erőforrást jelentsen; értékrend-meghatározóként pedig ne csupán receptként szolgáljon, hanem az önálló, felelős gondolkodással összekapcsolódva minden helyzetben képessé tegye őket a jó és rossz, az igaz és a hamis közötti különbségtételre, s az ebből következő konzekvenciák levonására. Az iskola tehát keresztyén szellemiségű nevelést és ennek keretében korszerű képzést és műveltséget kíván nyújtani; pedagógiájának teológiai alapvetésében a bibliai alapokra és a reformátori tanításra támaszkodik, s a magyar protestantizmus hagyományából merít, azaz "világnézetileg elkötelezett" iskola. Ezért az alapvető erkölcsi ismereteket is ebben a keretben közvetíti diákjainak, de hangsúlyozva egyúttal, hogy sem a keresztény világfelfogást, sem a keresztény egyházakat, sem a magukat kereszténynek valló hivőket nem tekinti az erkölcsi értékek kizárólagos letéteményeseinek, még kevésbé birtokosainak.”
Igazából úgy látom már, hogy az elmúlt húsz esztendő többször is nagyon emberpróbáló történetei is a javunkra válhattak, sőt más perspektívából meg is köszönhetjük a múltunk viharait, jelentős és kevésbé jelentős állomásait. Hiszen alapvetően nem sikerekben és kudarcokban mérettettünk meg, hanem egy közös, buktatókkal és örömökkel teli útkeresésre, feladatra gyűltünk össze Pista és egymás mellé. És ez a mi furcsa, egymásra utalt zarándoklatunk még tart. Sokszor már tényleg nem tudom, honnan jöttünk, és még az sem világos, hova megyünk, csak azt tudom, hogy kivel, kikkel járom ezt a camminót. Letisztult bennem, és nem bánt már az akkor érthetetlen és durva támadásokkal járó eltávolításunk. Az akkori egyházpolitikai és országos politikai otrombaságok elporladtak, széthullottak. A nagy rendszerváltoztató és iskolateremtő energiák is. Újabb otrombaságok és új otrombák jöttek. Majd mentek is. És remélem, azok számára, akik az akkori mindennapi közéleti és iskolai kontextusban ellenségnek tekintettek minket, már réges-rég nem vagyunk érdekesek, még egy kis balliberálisok elleni háziütlegre sem lennénk jók. Kiderült ugyanis, hogy ez a ránk aggatott balliberális métely is csak üres, önigazoló címke volt. Megmarad az, hogy emberként és pedagógusként együtt csináltunk valami nagyon izgalmasat, újat, meghittet, emelkedettet és sokszor gyarlót. Két iskolában is. Sok örömben, bánatban edzett tiszteletet és szeretetet éreztem és érzek iránta. Az 1991/92-es tanév során egy hosszasabb kiválasztás után esett rám a választása, hogy történelmet és olaszt tanítsak a következő tanévtől. Csak később tudtam meg, hogy ezzel is szerzett magának az iskolán belül rossz pontot, azoknál, akik a tapasztalt, hitvalló, egyházias gondolkodású jelölteket pártfogolták. Nem a pályakezdő, egyházi kapcsolatokkal alig rendelkezőt. Ezen sorokból kiszólva: Köszönöm, hogy kockáztattál, remélem Te is azt gondolod, hogy érdemes volt.
A 70. születésnappal kapcsolatban elő kellett vennem az európai társadalomfejlődés bevezető gondolatait. És megdöbbentem, hogy köszöntek vissza még azok a szófordulatok, kifejezések, amelyek Pistára is jellemzőek. Pl. a „legszívósabban ellenáll”, vagy a „veszedelmes bizonyosságba ringat”, vagy „gondolkodás, felelősségtudat és töprengés nélkül”, vagy a „szélsőséges érzelmi kilengés állapota”. Ezek csak felvillantják azt a sok nyelvi, gondolati leleményt és finomságot, szellemi nagyívűséget és eleganciát, melyek az egész embert, nevezzük mindent beleértve – ez lenne a jelen írásomban a novum – tehát mindazt, ami a bibóságot jellemzi. Ez a szöveg annyira értelmes, találó és pontos még mindig, hogy nem lehet elégszer újraolvasni.
„A politika volt mindmostanáig az emberi életnek az a területe, amelyik a legszívósabban ellenállt annak, hogy tudományt lehessen belőle csinálni. Pontosabban a tudomány régebbi, primitívebb formáit lehetett alkalmazni a politikára is, a tudomány kezdőlépéseit meg lehet tenni a politikában is. Lehet tapasztalatokat gyűjteni, lehet ezeket a tapasztalatokat rendezni, szortírozni, csoportosítani. A szerzett tapasztalatanyag alapján intuitív módon lehet rendező elveket, lehet átfogó koncepciókat találni. Azonban a politikában hiányzik annak a biztos lehetősége, ami ezek után a kezdőlépések után egy ismeretanyagot tudománnyá tesz: hiányzik az egzakt kísérlet lehetősége. A kérdést világosan feltevő, azonos feltételek mellett megismételhető egzakt kísérlet lehetősége, amely az intuitív úton megadott elgondolást végül is igazolja vagy cáfolja. A politikában ezek a kísérletek: forradalmak, háborúk, reformok, államszervezeti kísérletek, alkotmányok, tömegmozgalmak formájában zajlanak, melyeket egzakt formában megismételni, azonos módon újraképezni úgyszólván lehetetlen, és ezen a ponton a tudománnyá tételre irányuló minden kísérlet eddig fennakadt. Azok a sémák, amelyek a politika tudományos sémájának az igényével lépnek fel, nem jelentenek többet, mint bizonyos tapasztalatanyagokra alapozott általánosságokat, amelyeket az illető általánosságok vallója a történelemben tetszés szerinti példákkal igazolhat, és az ellenlábasa tetszés szerinti ellenpéldával cáfolhat. Mindezeknek a sémáknak a meggyőző erejét ma sem dönti el más, mint a példák összességéből adódó meggyőző erő, és a szó mai értelemben vett tudomány állapotától az ilyen értelemben vett politikai koncepció vagy politikai elgondolás messze van.
Egy ilyen séma például, hogy a világtörténelem osztályharcok sorozata, vagy akár egy másik, hogy a világtörténelem Isten megváltó tervének a lebonyolódása, vagy a világtörténelem az anyagi javak fölhalmozódásának a folyamata, bármilyen ilyen séma önmagában nem bizonyítható és nem cáfolható, példát lehet fölhozni rá a végtelenségig, de éppúgy az ellenkezőjére, pl. arra, hogy a világtörténelem osztálykompromisszumok sorozata, erre is végtelen mennyiségű példát lehet hozni. A kérdés tehát nem itt dől el, a kérdés ott dől el, hogy egy ilyen átfogó koncepció alapján valaki megszerkeszt egy magyarázatot a politikum fejlődésére nézve, és a politikatudomány művelője mikor ilyen átfogó koncepciót megszerkeszt, akkor nem az a következő lépése, hogy lehetőleg minél több szóbeli skolasztikus vita keretében kezdje azt igazolni; a legfőbb feladata az, hogy olyan szuggesztív meggyőző erővel prezentálja, hogy az emberiség kisebb vagy nagyobb részét rá tudja venni az ennek alapján való kísérletek megindítására. Olyan helyzetben van, mint egy fizikus, akinek van egy állítólag zseniális elgondolása, amely azonban rendkívül költséges a kikísérletezés szempontjából, ennélfogva pénzzel rendelkező embereket kell rábeszélnie arra, hogy a szükséges kísérlethez a szükséges anyagi eszközöket rendelkezésre bocsássák. A politikaelmélet művelőjének egész nemzeteket vagy embercsoportokat kell rábeszélnie arra, hogy saját életük alakításában az ő elgondolásait megvalósítsák, és ennek a megvalósításnak a során kerül a szóban lévő koncepció közelebb ahhoz, hogy igazolást nyerjen – még mindig messze maradván az egzakt igazolhatóságnak attól a fokától, ami a természettudományokat vagy akár egyes társadalomtudományokat is jellemez. Semmi sem veszedelmesebb tehát a politikában, a politika elméletében és gyakorlatában, mint az, ha egy ilyen séma, egy ilyen koncepció egyszerűen tudományosnak deklarálja magát, és hívőit olyan félrevezető és veszedelmes bizonyosságba ringatja, amely bizonyosságnak ezen a területen nincs meg a lehetősége. Aki ilyen félrevezető bizonyosságban él, az szükségképpen hamis helyzetben él. Nemcsak a politika gyakorlati művelőjének, de a politika elméleti művelőjének is szükségképpen meg kell őriznie a politikai állásfoglalás, a politikai cselekvés ki nem iktatható, intuitív, szuggesztív, művészi elemeit. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindez szükségképpen a szélsőséges érzelmi kilengés állapotában és hangulatában kell hogy történjék. A politika a maga összes művészi, szuggesztív, intuitív elemeivel együtt lehet és kell is, hogy nagyon nyugodt legyen; lehet nagyon ésszerű, nagyon mérlegelő, nagyon racionális is, de ugyanakkor mégis tudnia kell azt, hogy azok a kísérletek, amikre az emberiséget buzdítja, emberek tömegeinek a bőrére mennek, ennélfogva soha a tudományos egzaktságnak arra a fokára, amire a természettudomány, nem juthatnak el. S mivel az emberek bőrére mennek, tehát sokkal fokozottabb felelősséggel kell hogy történjenek. Éppen ezért nincs nagyobb ellensége egy ilyen fölfokozott felelősségnek, mint az a bizonyos gyermeteg, önelégült elbizakodás abban, hogy valaki vagy valakik tudományosan egzakt politikai program birtokában vannak, és ezt gondolkodás, felelősségtudat és töprengés nélkül az emberiség boldogítására fordíthatják, és erre nekik valamiféle kulcsuk van.
Kitérésképpen megjegyzem, hogy mindaz, amit a politikumról előbb elmondtunk, lényegében alkalmazható az emberi életnek egy ugyancsak sokat vitatott és nehezen megfogható megnyilvánulására, a vallásra is. Ott is végeredményben arról van szó, hogy valaki az emberiség idevonatkozó tapasztalatainak az összefoglalásával és a rendezésével megfogalmaz egy koncepciót, és elegendő szuggesztíven fogalmazza meg ahhoz, hogy az embereket rávegye ennek a koncepciónak a kipróbálására. Pl. azzal, hogy az ember életének a lényege az aktív szeretet – mondja Jézus Krisztus –, vagy az ember életének a lényege a rezignált vágytalanság – mondja Buddha. (Persze nagyon leegyszerűsített sémák ezek.) Míg azonban egy politikai kísérlet lefolytatásához esetleg egy város is már megfelel, egy ilyen – hogy úgy mondjam – valláskísérlet lefolytatásához egész kultúrák kellenek és azoknak egész évszázadai, hogy utána kiderüljön, mi lesz az emberiségből, ha ilyen vagy amolyan koncepció alapján próbálja életének a végső kérdését elrendezni. Vagyis mindazzal, amit a politikáról és vallásról mondtam, nem azt mondtam, mintha az emberi ismeretszerzésnek volna valami egészen más sémája a természettudományok számára és valami egészen más bizonyos kiváltságos vagy bizonyos kényes területek számára. Az emberi ismeretszerzés lényegében ugyanazon a folyamaton megy keresztül: tapasztalatszerzés, tapasztalatok csoportosítása, egy átfogó koncepció intuitív meglátása vagy megfogalmazása és végül kísérleti formában való bizonyítása vagy cáfolása. Csak éppen a politikában és még fokozottabb mértékben a vallásban a kísérlet évszázadokban mérhető, nagy embercsoportokban mérhető, kockázatos, emberi szenvedéssel is járó valami, amit nem lehet könnyelműen, cinikusan, önelégülten, elbizakodottan beindítani.”
Valljuk be, Te is kísérleteztél, Pista, és sokat kockáztattál. Velünk is, velem is. De sosem könnyelműen, önelégülten. Hanem aktív szeretettel. Iskolaszervező, útmutató, autonóm és felelős gondolkodásra sarkalló vezetőként és társunként. Humoros, derűs, közösségteremtő erővel bíró, de sosem erőszakos személyiséggel megáldva. Laus.
Laus. Viventi Deo.
Ötvös Zoltán
A Baár-Madassal szinte egy időben indultam/tunk a pedagógiai és a keresztyén „pályán”, pedagógus úgy lettem, hogy készültem rá, keresztyén úgy, hogy szinte észre sem vettem, de olyan hiteles magatartást láttam/tunk magam/unk előtt, amit nem volt nehéz követni. Bibó István Igazgató úr miközben emberi bizalommal és jó szándékkal szabadságot adott az útkeresésben, a pedagógiai tapasztalatok megszerzésében, a tanári attitűd kialakításában, a tantárggyal és a gyerekekkel való küzdelemben, az általa megtestesített lelki és hitbéli rend észrevétlen, magától értetődő vonzóerővé vált.
A felvételi beszélgetésen Igazgató úrnak arra az egyszerű kérdésére:” No és mi a célja ezzel a magyar irodalommal, mit akar elérni a gyerekeknél?”- valami idealista, átszellemült, de a valóságtól mégis távolálló választ adtam, s ő őszintén bízott rám két osztályt. Csak most, 15 év tanári küzdelmei után tudom, milyen nagy szó volt ez.
A Baár-Madasban a református gimnázium tiszteletreméltó hagyományai találkoztak Bibó István kézzelfogható, őszinte keresztyén emberségével. Tőle tanultam meg, mit jelent igazán a keresztyén alázat, milyen egyszerű az, hogy a másiknak is lehet igaza, nem leszünk kevesebbek, ha nem a mi álláspontunk a nyerő, s tudni kell egy lépést hátralépni.
Tőle tanultam meg azt is, milyen az, ami nem kötelező, de azért jólesik az embernek, tőle láttam - de még tanulom- azt a végtelen megértést, hogyan lehet mindent és mindenkit olyan árnyaltan látni, hogy biztosan találjunk benne valami emberit, valami jót, valami részt az isteni gondviselésből. Köszönöm, hogy bennem is talált valamit ezekből 1992-ben.
Ő mutatatott példát tudtán kívül a rossz kedven és rossz napokon átívelő, derűs humorra, őtőle tudom, mit jelent az, hogy a gyerek nem katasztrófa, csak középkatasztrófa, hogyan lehet egy felelettel alulról szagolni a kettest, s hogy lehet értelemmel viselni a szenvedést.
S végül vele együttdolgozva értettem meg, mit jelent az a számomra hosszú ideig talányos bibliai mondat: Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei.
Hosszú idő alatt fogalmazódott meg mindnyájunkban, akik vele együtt, őt látva és hallva dolgoztunk az ő irányítása alatt, hogy mit is jelent a bibói szellemiség: szabadság lelki és hitbéli renddel, végtelen jóság, bölcs emberség, megértő humor, nyelvi játékosság, erőlködés nélküli feltétlen bizalom az Isten áldásában.
Évekkel később, amikor már nem a Baár-Madasban, hanem a Sylvester János Protestáns Gimnázium ballagási istentiszteletén hallgattam Bibó igazgató úr beszédét a tiszteletről, akkor megint csak az jutott az eszembe, hogy jó helyen vagyunk - mi tanárok és a diákjaink egyaránt:
„ Mi a tisztelet? Ezt a kérdést nem teszem fel, mert remélem, nem definíciót vártok tőlem, hiszen hat év idejárás után tudnotok kell, miről beszélek. De azt a kérdést felteszem: jó-e valamire a tisztelet? Van-e használati értéke, hatékonysága? És igaza van-e annak a mondatnak, amelyet néha így sóhajtunk el: „De jó neked, téged még annyian tisztelnek…”
Igen, a tisztelet jó, a tisztelet nyereség, a tisztelet erőforrás, a tisztelet védelmet és biztonságérzetet ad – de elsősorban nem annak, akit tisztelnek, hanem annak, aki tisztel. Neki jelent sokkal többet, igazán ő gazdagodik általa. A valóban tiszteletreméltó embernek alapjában véve nincs szüksége arra, hogy őt tiszteljék, mert elsősorban nem ő nyer vele, hanem az, aki tiszteli. Nekem jó, hogy volt egy apám, akit ma is tisztelhetek, nekem jó, hogy volt egy professzorunk az egyetemen, akit évfolyamtársaimmal együtt ma is tisztelhetünk. Nektek lesz jó, ha találtok olyanokat az életetek során, akiről azt mondhatjátok egymásnak:
„De jó, hogy léteznek ilyen emberek!” – és számotokra ennek a második sóhajnak az igazsága fontosabb. S ha lesz ilyen – tiszteletreméltó - példaképetek, meg fogjátok tapasztalni azt is, hogy az erőforrás, a védelem, a biztonságérzet nem szűnik meg a tisztelt személy elmúlásával, hanem változatlanul óvja-védi-gazdagítja a tisztelőket, a tisztelet-tudókat.
Miért – minek az alapján – kell vagy lehet tisztelni valakit: szépsége, okossága, határozottsága, finom testi vagy lelki alkata, rokonszenves tulajdonságai miatt? Pozíciója, rangja miatt? Döntsétek el meggyőződésetek, ízlésetek szerint ti magatok. De egyet ne felejtsetek: van egy minimális foka, pontosabban speciális fajtája a tiszteletnek, ami mindenkinek jár, ember voltáért – emberi méltósága alapján, mert egyformán az Isten képére teremtett lények vagyunk…Akit tisztelek, azzal szemben nem lehetek például udvariatlan. Ha pedig nem tisztelek valakit, mert nem találom tiszteletreméltónak, azzal sem lehetek udvariatlan, mert akkor önmagamat nem tisztelem – mert ez is fontos, a saját emberi méltóságom tisztelete…Azt mondtam, a tisztelet nem annak jó, akit tisztelnek, hanem annak, aki tisztel. – De ha szívetek mélyén egyszer mégis feltámad az a gondolat: de jó lenne, ha tisztelnének benneteket az emberek, akkor legyetek tisztában azzal: tiszteletreméltó csak az lesz, aki maga tisztelet-tudóként kezdi. Azt kérem tehát: tiszteljétek mások emberi méltóságát, akárkiéről legyen is szó; a magatokét pedig ne felejtsétek.”
Köszönöm Igazgató úr, hogy van és lesz számomra is valaki, akiről jólesik tisztelettel és szeretettel megemlékezni, akinek nyelvi leleményei, humoros szócsinálmányai, mindig fejben lévő irodalmi-történelmi anekdotái már-már legendássá váltak közöttünk.
Olyan megingathatatlan és szilárd pedagógiai és keresztyén alapot kaptunk Igazgató úrtól a Baár-Madas falain belül, majd a Sylvester János Protestáns Gimnáziumban, amit Ottlik Géza gondolatati érzékletesen fejeznek ki Iskola a határon című regényében:
„…van egy nagyon mély lerakódás a létezésünk legalján, a második vagy legfeljebb harmadik réteg alulról számítva, ami már végleges és változtathatatlan, ahol már nem mozdul az életünk… Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehoztunk, amit életre hívtunk életünk anyagából.”
Thomann Mónika
|
